Különös hirdetést olvastam egy brassói internetes portálon: sírgondozást vállal egy káefté, ajánlata elsősorban azoknak szól, akik külföldön élnek és dolgoznak, s erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy őseik örök pihenőhelyét rendben tartsák.
Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt jelentek meg az első hirdetések, hogy idősgondozást vállalnak, főként munka nélkül maradt ötvenes-hatvanas éveikben járó nők. Aztán a külföldi, uniós, brit vagy izraeli munkaerőpiac is felfedezte a romániai gondozónőket, s így vált egyre nehezebbé ápolókat találni az itthon maradt öreg szülők mellé.
Ezt a gondot hosszú távon az idő oldja meg. Lassan elfogynak az eperszedők, fagyasztottzöldség-csomagolók, ápolónők, külföldön háztartást vezetők öregjei, akik már ma is csak a postásra várnak, hogy hozza a havi nyugdíjat, no meg az egyre ritkuló telefonhívásra, hátha válthatnak pár szót a gyerekekkel, akik annyira elfoglaltak… Az öregek lassan-lassan elfogynak. Botorság azt hinni, hogy nem, csak azért, mert a városban több az idős ember, mint a parkban futkorászó gyerek.
A gyermektelenség Szküllája és az elvándorlás Kharübdisza közt vergődve egyre reménytelen a révbeérés. Románia lakossága az elmúlt évben 111 ezerrel csökkent. (Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen laknak összesen ennyien.) S a csökkenés nemcsak a kivándorlásnak ? 58 ezerrel többen vándoroltak ki, mint ahányan letelepedtek ?, hanem a negatív természetes szaporulatnak is a következménye (mínusz 75 655 lélek!).
Ez a tendencia tovább tart, sőt, erősödik, hiszen az idős, hatvanöt év fölötti, illetve a fiatal, tizennégy éven aluli lakosság között csaknem 400 ezer lélek a különbség. S míg a harmadik évezred első évtizedében jellemzően a család kenyérkeresője (a férj vagy a feleség) indult az Óperencián túlra ? a mai Ausztria és Morvaország területén folydogáló Ober-Ennsen odébbra ?, ma már mindketten az unió bevándorlóinak seregét szaporítják, így gyerekeik már ott születnek meg, s igyekeznek elfelejteni az Óperencián innen tanult nyelvet.
Iskolák, beruházások, nyugdíjak, s esetünkben egy teljes nyelvi közösség kerül így veszélybe. A folyamat természetes és megállíthatatlan. A kivándorlást megfelelő kormánypolitikával csökkenteni lehetett volna, a veszélyességi méret alatt lehetett volna tartani. A gyermekvállalási kedvet megfelelő családpolitikával hosszútávon fokozni lehetett volna. Csakhogy a mindenkori kormány a fogyasztói társadalom kiépítését látta üdvözítőnek. A nagycsalád támogatása helyett a tucatemberek elszaporodását tartotta kívánatosnak, a könnyen befolyásolható, egyéniség nélküli egyedek ugyanis ideális állampolgárt jelentenek minden olyan politikai párt, vezető számára, amely, aki bábuként mozgatná a társadalom tagjait, amely, aki uralkodni akar, nem szolgálni. Ezért sem történt semmi a hazai családpolitikában.
Most sem történik semmi a hüledezésen kívül. S holnap már késő lesz, hiszen a népfogyatkozás mértani haladvány szerint folytatódik.
Amit az állam elmulaszt megtenni, azt a piac a maga módján megpróbálja elviselhetővé tenni. Például úgy, hogy sírgondozást vállal, megnyugtatva a kivándorolt gyermekek lelkiismeretét, és némiképp feloldva a szülők szorongását, hogy ki öntözi meg a hantjukon a virágokat?