Jó nyári téma a fociról beszélni, és eleget tesz annak az alternatív lehetőségnek is, amit ez a sport olyankor nyújt, amikor ?másról? akarunk beszélni, mert fontosabb, kényesebb ügyekről nem tanácsos.
De mostanában különben is van mit beszélni a futballról, hiszen az egyre egységesebb nemzetközi versenyrendszer és versenynaptár gazdag, alaposan meghosszabbítja az idényt ? meg hát a nagy világsó mint üzlet fenntartásához az eladott jegyeken kívül tetemesen hozzájárulnak a közvetítési díjak, reklámbevételek, egyéb mellékbizniszek is… Ezért is van, hogy az élvonal futballistái ma már összehasonlíthatatlanul többet játszanak, mint mondjuk az akár harminc évvel ezelőttiek. És ami nekünk jut, nézőknek: maga a változatosság: remek meccsek váltakoznak szánandó teljesítményekkel, izgalmak unalommal.
Legutóbbi nagy élményünk a Real Madrid ? Juventus Torino Bajnokok Ligája döntő volt, nem egészen két héttel ezelőtt, ami túl a pazar játékon alkalmat adott Cristiano Ronaldónak újabb gólcsúcsok megdöntéséhez, továbbá ahhoz, hogy ismét ő nyerje el az Év labdarúgúja címet Európában. Fantasztikus dolog, hogy az utóbbi tíz évben rajta és Lionel Messin kívül ezt senki más nem érdemelte ki.
Szociológiai tény, hogy a sportnak igen jelentős a szerepe a társadalmi feszültségek levezetésében, az érzelmek kiélésében, a nemzeti azonosságtudat megerősítésében. Tudjuk mindennapi példák alapján, hogy a szurkolók skálája igen széles, a siker-, illetve a kudarcélmény a legszélsőségesebb érzelemkitörésekben nyilvánulhat meg.
A hétvégen mind a magyar, mind a román nemzeti válogatott kikapott, esélyük sincs már kijutni a jövő évi, oroszországi világbajnokságra. Míg azonban a románok veresége Varsóban várható volt, hiszen a lengyel válogatott ma ? Lewandovskival az élen ? jelentős erőt képvisel Európában, addig Magyarország csapatának andorrai kudarca történelmi csapással ér fel. Magyarországnak több igazolt játékosa van, mint a törpeállam összlakossága (mintegy hetvenezer fő), a derék andorrai hivatalnokok, mesteremberek, melósok több mint tíz éve nem nyertek senki ellen, és soha nem sikerült megverniük az európai rangsor első harminc csapatából senkit…
A magyar szurkolók jogosan vetik fel a kérdést, hogy érdemes-e annyi pénzt ölni stadionokba, létesítményekbe, a futballba általában, ha közben ilyen vereségek miatt kell szégyenkeznünk. Nem akarom forgatni a kést a sebben, de ugyanez a kérdés ? sokkal súlyosabb hangsúllyal ? feltehető a politikai kudarcokkal, vereségekkel kapcsolatban is. Gondoljunk a magyar oktatás, egészségügy helyzetére, vajon nem elkelne ott jobban a pénz? (Remélem, nem voltam megint hazafiatlan ezzel az egyáltalán nem eredeti felvetéssel, különben a felső pártvezetésnek és a kormánynak nem mondtam ellent, tekintve, hogy ezek meg sem szólaltak a labdarúgásnak erről az újabb Mohácsáról…)
A románok csapatuk vereségét ugyanolyan letargiával, modhatni beletörődéssel fogadták. Kevesebb volt a bosszúkitörés, a szellemesség, az érzelmi önagresszió, nem volt utalás olyasmire, hogy a Feröer-szigetek után már csak a Lakatlan szigetek csapatától kell kikapni ? de a jövővel kapcsolatban ugyanaz a tanácstalanság, pesszimizmus uralkodik a drukkerek és a kommentátorok hadán. Persze a szövetség hivatalból optimista a távoli jövőt illetően, a futball körül forgolódó embereket ugyanolyan jól megfizeti. Miközben a nagyközönség mindkét országunkban nagyjából felhagyott minden reménnyel ? a fociban is, mert ugye arról beszélünk.
Viszont a nagyközönség számára marad a nemzetközi labdarúgás, ahol izgalmas dolgok történnek. Utalok itt például a hét eleji, igen színvonalas Franciaország ? Anglia barátságos mérkőzésre. Arra gondoltam, a franciák ? akiket a jövő évi vébé egyik esélyesének tartok ? simán ki tudnának állítani egy sikeres csapatot első-, második-harmadik generációs bevándorlókból, akár színtisztán feketékből. De nem ez hatott meg, hanem az, hogy a lelátón ? az egyik lelkes beszámoló címét idézem ? franciák tízezrei énekelték telitorokól az angol himnuszt a francia angol meccs előtt. Tényleg felemelő volt, különösen ha tudjuk, hogy ezzel a francia himnuszt telitorokból éneklő angol szurkolók gesztusát viszonozták, amikor az ő országukban haltak meg emberek, szurkolók a terrorizmus áldozataiként.
Barátságos meccs volt, igaz, de a francia és az angol szurkolók szolidaritása, az európai szolidaritásnak ez az emelkedett megnyilvánulása nem csupán borzongással töltött el. Hanem reménnyel is. Hátha van jövője a szép dolgoknak, eszményeknek, köztük akár a focinak is ebben a zaklatott, megosztott, veszekedős világban!