Kedves hallgatóim, azt hiszem, ezekben a napokban Romániában sokkal több szó esett a hidegről és a hóról, mint az új kormányról. Reggeltől-estig csak úgy röpködnek körülöttünk a kisebb vagy nagyobb fagyokra vonatkozó hőmérsékleti értékek, a veszélyekre figyelmeztető, különböző színű időjárás előrejelzések, a hazai hírügynökségek, újságok, rádiók, televíziók médiamunkásai pedig nap mint nap lelkesen keresik-kutatják, hogy a nyomára bukkanjanak valamiféle hidegrekordoknak, adott időszakban mit, mivel és miként lehet összehasonlítani. Nos, van nekem egy történetem, amely semmivel sem állítható párhuzamba, de olyannyira érdekes, hogy most, télvíz idején megosztom a hallgatókkal is.
Harminckét esztendővel ezelőtt, 1985 januárjában hivatalosan Csíkszeredában mérték az országos fagycsúcsot, mínusz 38,4 Celsius fokot, amely mindössze 0,1 fokkal volt kevesebb, mint Románia abszolút hidegrekordja, amelyet Botfaluban jegyeztek 1942-ben, és ez a mínusz 38,5 fok azóta is ott szerepel valamennyi kisiskolás földrajzkönyvében. De visszatérve 1985-re, jól emlékszem arra a januári napra, amikor a hőmérő higanyszála kint a zsögödi tornácon mínusz negyven fokot mutatott és nekem, újságíróként, reggel hét óra tájban, terepre kellett mennem vonattal Maroshévízre. Az állomásig gyalogolva még tartott a lendületből, sőt a vonat is kibírhatónak bizonyult, de amikor leszálltam a marosparti városban, száz méternyi gyaloglás után kettétörött mind a két bakancsom talpa és úgy éreztem, mintha az orromat ruhacsipesszel szorították volna össze. Beérve a célba, az akkori fafeldolgozó nagyüzem kapusfülkéjébe, ahol egy fűrészporos kályha ? mosztos, ahogyan akkoriban nevezték ? szórta a meleget, azonnal megtudtam, hogy hiába jöttem, a nagy hideg miatt a hőközpont leállt és a munkásokat szélnek ? vagy inkább fagynak ? eresztették.
A késő délutáni vonattal visszatértem Csíkszeredába és egyenesen a nyomdába siettem, ahol szolgálatosként kellett felügyelnem a lapkészítést. Igen ám, csakhogy az újságot nyomó, rotációs gépek termében az elfagyott csövek miatt már reggel óta nem volt semmiféle fűtés, a nyomdászok a nyomásra előkészített hatalmas papírtömbökkel mit sem törődve, nyílt lánggal melegítették a nyomdagépeket meghajtó motorok olajteknőit, hogy valamiképpen induljanak el. Amikor pedig nagy kínnal-bajjal feldübörögtek, akkor láss csodát: a papírra felkerülő festékbetűk a nagy hideg miatt kezdtek lepotyogni. Címek, alcímek, mondatrészek követték egymást és olyan foltosak maradtak a gépekből kifolyó újságok, mintha a fagy valamilyen óriási radírral törölgette volna le véletlenszerűen mind a nyolc oldalt.
Manapság a számítógépek, olykor a mobiltelefonok fagynak le, de akkor a szó szoros értelmében lefagyott a szöveg és azt a látványt soha életemben nem feledem. Persze, nemzedéktársaim még jól emlékeznek: a rekordhideg napjait is kivéve, ezek voltak azok az esztendők, amikor a távfűtést már korlátozták, a tisztviselők minden télen kezes-lábasban jártak az irodába, az iskolások igyekeztek még napvilágnál elkészíteni a leckéket, mert tudták, hogy este nem lesz villany, szüleik pedig hajnalban keltek, hogy sorba álljanak egy liter tejért és egy fél kiló kenyérért. Igen, a hideg, a fagy maradt, de azok az idők szerencsére elmúltak. És miközben bosszankodunk a tél és a politika múló kellemetlenségein, jó ha nem feledjük, hogy mit éltünk át.