A román-magyar viszony az utóbbi években ismét mélypontra süllyedt. A liberális-szociáldemokrata, majd technokrata kormányzat égisze alatt megindult az RMDSZ román-magyar együttműködésre alapozott stratégiájának eredményeként elért kisebbségi vívmányok lassú, de szívós visszavétele. A nyílt nacionalizmus ismét a román politikai cselekvés egyik alapmotívumává vált. Igaz, nem közvetlenül politikai eszközökkel. Ez árthatott volna a kisebbségi kérdés mintaszerű megoldásáról, egészen pontosan: megszűnéséről szóló ? a német származású államelnök által ország-világ előtt közhírré tétetett ? tetszetős narratívának. (A ?német származású? terminus ez esetben pontos, hiszen Johannis, pardon Iohannis, aztán semmi jelét nem adja annak, hogy kisebbségi tudatának ? elnökként ? akárcsak halvány nyoma is maradt volna.)
Amint arra Kelemen Hunor találóan utalt, a magyarellenes politizálás manapság nem a politikai közgyűléseken, nem a jelentős sajtóorgánumokban zajlik (bár többé-kevésbé burkoltan az előbbiekben is folyamatosan jelen van). Voltaképpen a politikailag semlegesnek aposztrofált bíróságok, s főként a ? nem jelentéktelen nemzetközi tekintélyre szert tett ? DNA ?korrupcióellenes? büntetőjogi intézkedései, illetve a kisebbségi szimbólumok használatának tilalmára vonatkozó bírósági döntések révén érvényesül.
Az eltökéltség nyilvánvaló. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy ezek ellen a döntések ellen gyakorlatilag védtelenek vagyunk, hiszen a tisztakezű DNA és a független bíróságok döntései gyakorlatilag támadhatatlanok. A fellebbezés fölösleges luxus. Az egyik bíróság, illetve fellebbviteli hatóság tisztakezűbb és függetlenebb, mint a másik. Nemigen akadhat román bíró, aki román-magyar ügyekben feladhatná a magyarokkal szembeni ?elfogulatlanságát?.
Nem véletlen, hogy ez a helyzet Románia és Magyarország viszonyát is mélypontra juttatta. A két ország közti feszültségeket mi sem szemléltethetné jobban, mint az, hogy a magyar diplomácia nemhogy Budapesten (emlékezzünk a Kempinsky-szállóban tett példamutatónak szánt gesztusokra), de Bukarestben sem volt hajlandó részt venni a nemzeti ünnep tiszteletére rendezett fogadáson. Ami a diplomáciai nyelvezet szerint nyílt hadüzenetnek számít.
Hogy Magyarország megengedhette magának ezt a gesztust, annak két oka is van. Az egyik az, hogy a román hatalom a mai európai viszonyok közt, úgy tűnik, elment a falig, a kisebbségellenesség további fokozása már Románia számára is kontraproduktív lenne, a kisebbségi kérdés végleges (bár terminológiájában a német Endlösungot asszociáló) mítoszának aláásásával, sőt a magyar közösség néhány éve lanyhuló ellenállásának ismételt felszításával járhatna. A másik az, hogy Magyarország nemzetközi tekintélye ? bár egyelőre pusztán az informális nyilvánosságban ? jól érzékelhetően növekszik. S idő kérdésének látszik, hogy ez a rokonszenv a hivatalos sajtó ellenállását is áttörje. S ami román szempontból mindennél súlyosabbnak tűnik, komoly az esélye annak, hogy a Trump-féle hatalomátvétellel párhuzamosan Románia érdekérvényesítési esélyei is romlanak.
Persze a román hatalom továbbra is úgy érzi, hogy ő van nyeregben. A TVR1 ünnepi műsorában Magyarországot az úgynevezett baráti államokkal szembe állítva, kimondatlanul is barátságtalan államnak minősítette. S a nemzeti ünnepet (szinte már beismerés gyanánt) továbbra is a románok ünnepeként aposztrofálta. Pedig az állami ünnep egy demokratikus jogállamban aligha lehetne egy meghatározott kulturális közösség (a többségi kulturális nemzet) ünnepe, csakis az állam minden polgárának, azaz (domináns kulturális hovatartozástól függetlenül) az állampolgári nemzet minden tagjának ünnepe gyanánt lehetne elfogadható. Hogy mi, kisebbségi polgárok ezt az ünnepet semmiképpen sem érezhetjük a magunkénak, a jelen körülmények közt magától értetődő. Ami persze nem zárja ki, hogy szép számmal akadjanak köztünk magyarok, akik saját sérelmeiken, sőt fájdalmaikon felülemelkedve (olyan empátiával, melyet a többségtől is elvárhatnánk) a románság örömét, sőt eufóriáját is képesek legalább megérteni. Sajnos mi, empátiára is képes kisebbségiek hiába várjuk el, hogy a többség a mi fájdalmunkat megértve úgy érezze, bennünket, a történelem nyilvánvaló veszteseit is kárpótolnia kellene legalább nemzeti szimbólumaink, nyelvünk, kultúránk iránti tisztelettel, kulturális és civilizatorikus teljesítményeink iránti megbecsüléssel.
Ehelyett a TVR1 ünnepi műsorának szerkesztői is egy olyan riportalanyt beszéltetnek, aki úgy véli, hogy az ünnep azért szép számára, mert Romániát úgy, ahogy van, szereti, s a román nyelv is gyönyörű, nem olyan, mint a magyar, vagy a német. Az én arcomra, tudom, kevés román kíváncsi, de az adást követő Iohannis úréra én azért kíváncsi lettem volna. Az arcvonásaink ugyanis szavak nélkül beszélnek.
Nem irigylem Románia ?első emberét? sem.