Hétfőn, a tévé-színházban Spiró György Kvartettjét játszották, Gelu Colceag rendezésében és nagyszerű szereplőkkel. Az Öreget alakító Virgil Ogă?eanu volt a legdöbbenetesebb, a kommunizmust túlélő ? és máig sirató! ? panellakó. A mindenkiben titkosszolgálati ügynököt sejtő, ajtaját négy kulccsal záró nyugdíjas. A legszinpatikusabb pedig a Felesége, a végtelen jóindulatú és engedelmes, állandóan tevékeny öregasszony ? a Coca Bloos által felvezetett együgyű ártatlanság. Rossz emlékeket, mindennapi kellemetlenségeket idézett a Crina Mure?an által játszott fiatal Nő, akinek semmi sem sikerül az életben, mert az emberi értékek iránt közömbös, kisszerű haszonleső. ?Halott arcok merednek ránk? ? olvastam a darabról egy magyarországi kritikában. És tanúsíthatom: ez maradéktalanul megvalósult Bukarestben is, a tévészínházban.

A Kvartett negyedik szereplője a Vendég ? az arctalan jelen. Az Amerikába kivándorolt, meggazdagodott ? de családra nem lelt férfi, aki az Öreget és a lányát akarja boldogítani, hogy Amerikából hazatérve, otthont találjon. De ez nem sikerül. Mert az Öreg fél tőle ? ávóst, szekust, KGB-ést lát benne. Lánya, a Nő pedig ingyen pénzforrást. De embert senki! Talán csak az öregasszony, aki hellyel kínálja a konyhában, és egy kis dióslaskával, a Vendéget. Doru Ana vezeti fel ezt a szereplőt, ezt a jellegtelen nemzetközi senkit, aki szintén hozzátartozik a mai világhoz.

Ami a legdöbbenetesebb: a bukaresti tévészínházban bemutatott magyarországi történet egy-per-egyben romániai, sőt lengyel, szerb ? egyáltalán közép-kelet-európai. Markáns figurák ? és markáns bajok ? tárháza, amelyek a rendszerváltással együtt születtek, és úgy néz ki: sohasem fognak elmúlni. Mert mintha igaza lenne az Öregnek, aki csalót, árulót, tolvajt lát minden mérnökben, üzletemberben, hivatalnokban ? azokban, akik az új rendszer urai. S akik végsősoron csak azzal foglalkoznak, hogy megtömjék a zsebüket, minél hamarabb, ha lehet. S hogy biztosítva legyen a csalással szerzett vagyonuk. Ismerős képlet, nemde? Bukarestben éppúgy, mint Budapesten vagy Belgrádban, Varsóban, Kijevben? Hadd, ne soroljuk!

Minket a román tévében látott színházi előadás érdekel. Amely kezdetben inkább filmnek tűnt, mint színháznak ? a valóság közvetlen leképezésének. Aztán ahogy a négy markáns figura kibontakozott ? a köznapi valóságból a színpadi valóságba rugaszkodott -, máris az életet jelentő deszkákon éreztük magunkat mi is, a nézők is. Igazi előadást láttunk.