Kedves hallgatóim, gondoltam, hagyjam egy kicsit az olimpiát, és próbáljak egyébről beszélni ma önöknek ? de az igazság az, hogy a másik fontos témát, amely napok óta foglalkoztat, ismét eljegyzetelte előlem Magyari kolléga, és ismét csak egyetérteni tudok a végkövetkeztetésével; de van egy olyan aggodalmam is, nehogy túlterheljük a derék hallgatóságunkat negatívumokkal, konfliktusokkal, olyan véleményekkel, amelyeket esetleg kioktatásnak vesznek.

Úgyhogy vissza Rio de Janeiróhoz, bár sajnos itt is egy hatalmas negatívummal kell kezdenem: ez az olimpia, amelyet mi nem látunk. A magyarok szereplését azért nem látjuk, mert a magyar tévé sajnos ? megalapozottan vagy sem ? letiltotta a külföldiek számára az olimpiai műsorait; a románokét azért, mert a közszolgálati tévéadók sugároznák, de nem nagyon van mit, olyan harmatgyenge a román sportolók szereplése. Ráadásul a hatórás időeltolódás miatt olyan lehetetlen időpontokban voltak, vannak a versenyek, hogy a követésük erőmet meghaladó önfegyelmet követelne.

Mindezeket azért bocsátottam előre, hogy ne várjanak el tőlem túlzott élményszerűséget. Olvasgatva viszont itt-ott, az interneten az olimpia híreit, néhány fontos jelenségre felfigyelhetünk.

Emlékeznek talán a kedves hallgatók, két héttel ezelőtt nemtetszéssel beszéltem arról, hogy milyen sokan ócsárolták előre a riói játékokat, szidták a rossz infrastruktúrát, a körülményeket. Tudvalévő, hogy Rio de Janeiro a kontrasztok városa, sok más dél-amerikai társához hasonlóan, és bizony egyes városrészekben a közbiztonság nem a legjobb. Halljuk is a híreket lopásokról, zsebmetszésekről, sőt fegyveres rablásokról is ? de hát mindezeknek a turisták egész évben ki vannak téve, és mégis milliószám látogatják Rio de Janeirót.

Hanem amit a sporttal tesznek a heves vérmérsékletű szurkolók ? különösen azokon a versenyeken, ahol brazil esélyesek is szerepelnek ?, kimondottan lehangoló, és csöppet sem egyezik az olimpia szellemével. A szegénynegyedek, a favellák futballon edződött szurkolónépe minden jel szerint amolyan kakasviadalnak tekinti a legválasztékosabb sportokat is, amilyen a tenisz vagy az atlétika, a fair play olimpiai eszméjéről mintha nem is hallott volna, s odáig menően veszi semmibe a sportszerűséget, hogy befolyásolni akarja és befolyásolja a verseny kimenetelét, a helyezéseket is. A gyakori pocsék bíráskodás és az előzetes doppingbotrányok mellett sajnos ez a riói játékok meghatározó jegye, erről marad emlékezetes a 2016-os olimpia. (Tájainkon pedig a bevezetőben említett tévétlenség miatt.)

A legutóbbi és talán az egyik legdurvább példát a férfi rúdugrás döntője szolgáltatta. Az első hely várományosa, Renaud Lavillenie abszolút világcsúcstartó, többszörös világ- és Európa-bajnok, mi több, a négy évvel ezelőtti londoni játékok olimpiai bajnoka ugráshoz készülődött, amelynek tétje az volt, hogy ki lesz a szám győztese, kié lesz a riói aranyérem. Végig ellene szurkolt a közönség, most pedig a szokásos ütemes taps helyett, ami az ugrásokat szokta kísérni, a derék franciának hatalmas füttykoncert jutott. El is rontotta utolsó ugrását, így brazil ellenfele, Thiago Braz da Silva lett az olimpiai bajnok, 603 centis eredménnyel. Megjegyzem, Lavillenie világcsúcsa az elképesztő 616 centiméter, mintegy két emelet!

A vesztes persze válaszul beintett a publikumnak, de dühében sírva is fakadt, majd első felindulásában kemény kijelentésekre ragadtatta magát. Véleményem szerint az a párhuzam, miszerint a nácik csináltak utoljára ilyesmit a nyolcvan évvel ezelőtti, 1936-os berlini olimpián Jesse Owens amerikai néger gyorsfutóval és távolugróval, szóval ez a hasonlat nem pontosan állja meg a helyét, hiszen most nem rasszizmusról volt szó ? de tény, hogy a sport szellemén csúnya folt esett. Maga a győztes sem érezhette valami jól magát, de persze őt bőven kárpótolta a győzelem és a vele járó pénzdíj. Különben bocsánatot is kért Lavillenie-től, de valahogy az az érzésem, hogy ? bár még csak huszonkét éves és rendkívül tehetséges ? Thiago Braz de Silva egy ideig nem fogja legyőzni versenyeken harmincéves francia ellenfelét.

Azt lehetne mondani, hogy a bocsánatkéréssel, nem kevésbé minden idők leghíresebb rúdugrójának, Szerhej Bubkának és a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnökének, Sebastian Coenak a vigasztalásával a dolgok Renaud Lavillenie számára valamelyest rendbejöttek. Nos, nem jöttek rendbe, a közönség a díjkiosztó ünnepségen is kifütyülte őt. Ezért a brazil himnuszt eltakart arccal asszisztálta végén a dobogón.

Nem tudom, a kedves hallgató milyen következetést von le az esetből, de nekem ismételten azt juttatja eszembe, hogy a világban, az emberekkel valami nagyon elromlott.

 

P. S. Bevált a két héttel ezelőtti jóslatom/vágyam: a magyarok megszerezték az 500. olimpiai érmet és a 175. aranyat. Ez páratlan világcsúcs!!!