Sok hozzám hasonlóan gondolkodó értelmiségitől eltérően, Orbán Viktort intelligens (és amennyire az egy politikustól elvárható) tisztességes embernek tartom. Olyas valakinek, akinek határozott meggyőződései vannak, s ekként hibázhat, és gyakran hibázik is. Tényleg szeretném hinni, hogy nincs Orbán-fóbiám.
Orbán Viktor tusványosi beszédei programadó megnyilatkozásoknak számítanak, bár mindig hangsúlyozni szokta, hogy ezekben a beszédekben jobbára magánvéleményeket fogalmaz meg (s valóban ezt is teszi), ez persze nem sokat változtat azon, hogy magánvéleményeit továbbra is jobbára a magyar nép, sőt a kelet-közép európai népek véleményeként prezentálja. Igaz, a V4-ek minden hangadó politikusa ezt teszi. És valóban: Orbán vélekedéseinek zömével népe, illetve Kelte-közép Európa népei is tiszta lelkiismerettel egyet érthetnek. És minden jel szerint egyet is értenek.
Van azonban néhány (s nem is mellékes kérdés), melyben (bár az össznépi egyetértés határtalan) aligha lehet vele egyet érteni. Még akkor sem, ha indulatait illetve a mögöttük álló tartalmakat nagyvonalakban érthetjük.
És ez nem kevés aggodalomra ad okot.
Orbán Viktor nyilvánvalóan hajlamos mást érteni demokrácián, mint amit nem a mai Nyugat politikusainak zöme ért (azt ? az esetek zömében ? minden igazi demokrata kénytelen elutasítani), hanem mint amit a görög, vagy polgári demokrácia virágkoraiban értettek.
Orbán Viktor a jelek szerint fenntartások nélkül elfogadja Erdogan szultáni allűrjeit, merthogy a stabilitást elébe helyezi a demokráciának. Abban persze igaza van, hogy a nyugati demokrácia standardjainak a globalizáció gazdasági kényszereivel is megtámogatott ? legtöbbször agresszív ? terjesztése, az a bizonyos ? korántsem mindig önzetlen ? civilizatorikus érzület, az elmúlt évszázadokban több zavart okozott, mint amennyit orvosolt. Mára már félreérthetetlenül bebizonyosodott, hogy a társadalmak önszervező rendszerek, melyek túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy külső beavatkozásokkal át lehetne formálni őket. A külső hatásoknak is lehet szerepük, de egy társadalom ezekre a kihívásokra is csak szerves belső ?fejlődéssel? adhat megfelelő válaszokat. Ennek a fejlődésnek ma már egyetlen katasztrófamentes forgatókönyve lehetséges, a szó eredeti értelmében vett demokrácia. De egyáltalán nem bizonyos, hogy a Nyugati válaszai megfelelnek az idegen társadalmak belső igényeinek. Annál kevésbé, mert ma már mintha a nyugati társadalmak belső igényeinek sem felelnének meg. Törökország esetében azonban nem erről van szó. Aki Erdogan államát stabilnak látja, az szerintem nincs tisztában a stabilitás fogalmával. Ez az állam ? elképesztő katonai hatalma ellenére is ? a polgárháború, sőt a világégés kiprovokálásának határán imbolyog. Sehol annyi gyilkosság, terrorakció bebörtönzés, erőszak? Meddig tarthat egy efféle ?stabilitás??
De ha a stabilitás mindennél fontosabb, akkor a stabilitás nevében Orbán Viktornak azt a törökhöz hasonlóan sziklaszilárd román-, szlovák-, szerb-, ukrán demokráciát is zokszó nélkül kellene elfogadnia (?magasabb? megfontolásokból jobbára meg is teszi), melyben a kisebbségeknek ? mindközönségesen ? kuss! Annál is inkább, mert ha az eltérő kultúrák összeférhetetlenek, akkor a határon túli magyarságnak tulajdonképpen nincs is mit keresnie az eltérő kultúrájú ? sőt eltérő vallású ? szomszédos államokban. Függetlenül attól, hogy ki itt az indián és ki a ?civilizátor?.
Az is nyilvánvaló, hogy az amerikai Trumpnak számtalan dologban igaza van. De csak és csakis azért, mert ellenfeleinek egyre kevesebb. A nyugati demokráciák ugyanis egyre félreérthetetlenebbül letértek és szándék szerint még inkább le fognak térni a valóságos demokrácia útjairól. Egyelőre tehetik. De hogy nem sokáig, az ő esetükben is halálbiztos (s a halál itt nem merő szófordulat). Az összes liberális társadalomelmélet azon a feltevésen alapult, hogy a jog alanyai az állampolgárok. Őket azonban egy meghatározott államhoz (s az azt alkotó úgynevezett néphez) való tartozás teszi állampolgárokká. Az állampolgárok a nem-állampolgárokkal szemben sajátos jogokkal rendelkeznek. A jogok forrása ugyanis a szuverén-, azaz az államot alkotó nép akarata. De ha az országhatárokon az járhat át, akinek erre éppen kedve szottyan, ki vagy mi az a szuverén, mely a jogrendet megalapozhatja?
A globalizáció logikája sok korábban szentnek tekintett értéket megkérdőjelez. A különböző nyelvi-kulturális illetve állami közösségek azonban ragaszkodnának korábbi értékeikhez. Ez azonban mások jogainak megsértése nélkül csak akkor lehetséges, ha maguk is garanciákat kapnak arra, hogy ezt ? arányszámaiktól függetlenül ? megtehetik. Magyarán, ha a nemzetközi közösség hatályon kívül helyezi azt a politikai erkölcsöt, mely a többségi és a kisebbségi státus közt éles és gyakorlatilag áthághatatlan határvonalat von.
A bevándorlóktól csak akkor van okunk félni, ha ? még a Wilkommenskultur nevében is ? idegennek tekintjük őket, akik csak akkor válhatnak általunk elfogadható, azaz civilizált lényekké, ha maradéktalanul átveszik nyelvünket, kultúránkat, szokásainkat. S mert erre nem hajlandóak, egészen pontosan nem igen lehetnek hajlandóak, hiszen ez az igény ellentmond az identitásdinamika alapvető törvényeinek, valóban fönnáll annak a lehetősége, hogy hosszabb távon ? az általunk ma is természetesnek vélt gyakorlatot folytatva ? ők lehetnek majd azok, akik bennünket fosztanak meg nyelvünktől, kultúránktól, szokásainktól. Ami pedig a bevándorlók erkölcsi primitívségét illeti, alig két-három évszázaddal ezelőtt mi is megégettünk, kerékbe törtünk, a nőket ? jelesül a cselédeket ? még a XX. század elején is valamiféle háziállatoknak tekintettük, még a bizonyos vonatkozásokban kétségtelenül korrekt magyar idol, Horthy Miklós uralma alatt is egyfajta kasztrendszerben éldegéltünk (lásd Kosztolányi Édes Annáját).
Orbán Viktornak, ha az összefüggéseket mélyebben végiggondolná, épp a sajátos magyar helyzetből kiindulva kellett volna a ? természetesen továbbra is kizárólag legális ? menekültek jogainak legfőbb védelmezőjévé válnia. Igaz, ez esetben még élesebben szembe kerülhetett volna a Nyugattal, de ezt valóban tiszta lelkiismerettel tehette volna. Amúgy orbányosan.
Nem ezt teszi. Nagy veszteség. Az egész magyar nemzet számára.