Kedves hallgatóim, ha nem következett volna be az a történelmi esemény, amelyről ma kénytelen vagyok kommentárt írni, akkor a hazai aktualitásból kétségtelenül a hivatali visszaélés tárgyában hozott tegnapi alkotmánybírósági döntésről jegyzetelnék, a körülötte keltett propagandisztikus hisztériáról ésatöbbi.

Ám ezt a fontos témát elodázza a magyar labdarúgó válogatott kettő-nullás győzelme az osztrákok ellen a franciaországi Európa-bajnokságon. És nem túlzok, amikor történelminek nevezem ezt a győzelmet. Elsősorban persze azért, mert régen nem történt meg ilyesmi a magyar foci házatáján; ami persze annak is köszönhető, hogy a torna alaposan kibővült: az eddigi tizenhat résztvevős helyett huszonnégy résztvevős lett, és a három csoportkör után ebből a huszonnégyből tizenhat jut tovább az egyenes kiesési szakaszba, a nyolcaddöntőbe. Erre ezek után akár a magyar válogatottnak is megvan az esélye ? és az lenne igazán a történelmi.

Eddig tizenöt mérkőzés volt ezen az EB-n, és mindegyik kiegyensúlyozottnak mondható, szinte az utolsó pillanatokig úgymond játékban volt mindkét csapat. A kiegyensúlyozottságra jellemző az is, hogy sok meccsen a nyolcvanötödik perc után állt be a végeredmény, hogy egyik csapat sem rúgott kettőnél több gólt, és teljesen alárendelt szerepet senki sem játszott. Ilyen körülmények között az osztrákok elleni kettő-null, a katartikus második góllal a végén, de főleg a biztos játék azt jelzi, hogy ? egyes előzetes vélemények ellenére ? a magyar válogatott a torna kellemes meglepetései közé tartozik.

A mérkőzés a magyarok fölénye jegyében telt el, és megtekintése közben sok mindenen el lehetett gondolkozni, többek között akár a véletlen szerepén. Ugyanis az osztrákok egyáltalán nem rosszul képzett labdarúgók, csapatukban van egy színesbőrű világsztár, akiért Európa leggazdagabb klubjai versengenek éppen ezekben a hetekben ? és bizony ha az első percben az a lövése nem a kapufán csattan, hanem bemegy Király Gábor kapujába, másképp íródik a mérkőzés története, könnyen meglehet, hogy a végeredmény is nekik kedvez.

Az osztrák csapatot szemlélve elgondolkozhattunk azon is, hogy milyen nagy hatással van a globalizálódás, a személyek szabad áramlása és munkavállalása a sportra, a társadalmi élet eme hol szórakoztatóipari terméknek, hol feszültséglevezető szelepnek ? és egyre kevésbé csupán sportnak, egyszerű labdajátéknak ? tekintett jelenségére. Persze ha a színmagyar csapat győzelmét tekintjük, akár arra a hibásan általánosító következtetésre is juthatnánk, hogy egy nemzetállami válogatott győzött le egy vegyes etnikai, második vagy akár harmadik generációs bevándorlókból álló csapatot. Akkor viszont mit mondjunk a román válogatottról, amelyik etnikailag a leghomogénabb az EB mezőnyében (annyira, hogy minden tagja Romániában, román állampolgár szülőktől született), és nem győzött sem a többségében színesbőrű francia válogatott ellen, sem a svájci csapat ellen, amely Tell Vilmos olyan gyönyörű nevű utódait küldte pályára, mint Djourou, Rodriguez, Behrami, Xhaka, Shaqiri, Dzemailli, Mehmedi, Seferovici; megjegyzem, többségük albán és muszlim. Érdekes, de ezeknek a fiúknak Svájcban nem csak megengedték, hogy úgymond elvegyék a munkát a hazaiaktól, hanem fel is kérték és alaposan meg is fizetik őket érte.

No de meccset az ember nyilván nem a csapongó filozófikus gondolatokért néz. Magam sem azért tettem kedden este, hanem elsősorban azért, hogy szorítsak a magyaroknak, másodsorban azért, mert kíváncsi voltam, hogy mire képesek. És örömmel láttam, hogy akár a selejtezőkhöz képest is milyen nagy a fejlődés csapategységben, küzdőszellemben, néha akár technikailag és taktikailag is. Most nagyon nagyot mondok: én még ilyen önfeláldozó, fegyelmezett játékot magyar csapattól nem láttam. Pedig sok remek teljesítmény megadatott már, akár jobb magyar focistáktól is. Meg fiatalabbaktól ? mert ne felejtsük, hogy a derék mackónadrágos Király kapus az Európa-bajnokságok rekorder korelnöke, és Gera Zoltán is közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, mellesleg talán ők az egyedüliek, akik kor szerint nem lehetnének az unokáim.

Kedves hallgatóim, a magyar válogatott azzal a céllal ment ki erre a tornára, hogy bebizonyítsa fejlődését, hogy legalább küzdőszellemből ne valljon szégyent. Más, konkrétabb teljesítménycélja nem volt, még a csoportból való továbbjutás sem. Amit kitűztek, azt ezzel a meccsel már teljesítették. És hátha újabb történelmi fejlemények következnek!