A három markáns ideológia, a liberális, a szocialista és a konzervatív a társadalmi igazságosság, s implicite az emberi szabadság tekintetében is eltérő megoldásokat ajánl. A baloldal ?több államot? és ?több igazságosságot?, a liberálisok gyakorta a konzervatívokkal kéz a kézben ?több piacot? és ?több szabadságot? szeretnének.
Az a szabadság azonban, melyről a liberalizmus egyik legjelentősebb képviselője Isaiah Berlin egykor beszélt, negatív szabadság, mely az egyén társadalmi kötöttségektől való függetlenedését jelentené. De amint azt az elmúlt évtizedek kutatásai bizonyították, ahhoz, hogy az egyéni szabadság valóban kibontakozhasson, pozitív szabadságokra is szükség van. Azaz azokra a ? mindenki számára hozzáférhető, mert társadalmilag garantált ? intézményi lehetőségekre, melyek az egyéni képességek kibontakoztatását megalapozhatják. Vannak, akik az előbbi kettőhöz még a republikánus szabadság fogalmát is társítják, mely a társadalmi folyamatok befolyásolásának lehetőségét, azaz a politikai folyamatokban való aktív részvétel feltételeit teremti meg.
Szabadság e három típusa azonban csak együtt, dinamikus kölcsönhatásban, eltérő értékhangsúlyokkal ? mert csak és csakis az egyes társadalmak belső szerkezetéhez igazodva ? alapozhatja meg azt az egyéni szabadságot, mely ? ahogyan azt Lisa Herzog, a kortárs német liberalizmus egyik legjelentősebb ideológusa A szabadság nem lehet pusztán a gazdagoké című kötetében megfogalmazza ? a szabadságfogalom mindhárom dimenziójában minden állampolgár számára a lehető legteljesebb önkibontakoztatással járhat.
Manapság sajnos korántsem ez történik. Amint azt az angol Colin Crouch is megállapítja, a mai társadalmak mintha valamiféle újfeudális szerkezethez térnének vissza, melyben egy szűk felső réteg bizonyos intézményeket a saját érdekében maximálisan kiaknáz, miközben a népesség fennmaradó részét függőségbe és a létbizonytalanságba taszítja.
Ezt a folyamatot csak a liberálisok által hangsúlyozott negatív-, a szocialisták által előnyben részesített pozitív- és a jobbára ideológia-független köztársasági szabadság egyensúlya ellensúlyozhatja. Ami a liberalizmus nézőpontjából gyakorlatilag azt jelenti, hogy az állampolgároknak újra és újra egyezségre kell jutniuk arról, hogy mit is jelent konkrétan liberálisnak, szocialistának vagy konzervatívnak lenni. Újra és újra mérlegelni kell, hogy a szabadság mely aspektusai és mely társadalmi csoportok számára válnak kiemelten fontossá. Ezek a mérlegelések vezethetnek el azokhoz, a mindig újabb és újabb kiigazításokra szoruló egyezségekhez, melyek a kortárs társadalmak stabilitását megalapozhatják.
Ha a fenti nagyon vázlatos és erősen sarkított összegzés legalább nagy vonalakban helyes, nyilvánvaló, hogy önmagában egyik ideológia sem lehet teljes, azaz egyikre sem lehet tartósan kiegyensúlyozott társadalmi rendszert, még kevésbé egyéni szabadságot felépíteni.
Ebből persze korántsem az következik, hogy az egyes ideológiákat oly mértékben összetetté és átfogóvá kellene tágítanunk, hogy az ellentétes nézeteket fölöslegessé tegyék.
A kortárs világ problémái épp abból erednek, hogy az elmúlt évtizedekben a politikai életet gyakorlatilag egyetlen ideológia monopolizálta. A liberalizmus meghatározó ? de Lisa Herzog szerint is erősen egyoldalúnak és végletesnek bizonyult ? eszméit a nyugat-európai konzervatív és szocialista irányzatok is magukba építették. Aminek sajnos az lett a következménye, hogy éppen azok az alkufolyamatok tűntek el, melyek a társadalmi stabilitást valóban garantálhatnák.
A neoliberalizmus alapvetően gazdasági szemléletű ideológiája gyakorlatilag felfalta az összes többit. Pedig Lisa Herzog is kénytelen leszögezni, hogy ?Sajnos, a piac önvezérlő mechanizmusai önmagukban nem lehetnek garanciái annak, hogy a döntések a társadalom egészének, és ne csupán kevés számú individuumának az érdekeit szolgálják.? Herzog legtöbb vonatkozásban nagyon is megfontolandó tanulmánya ezt a fejleményt azzal próbálná ellensúlyozni, hogy ezúttal a liberalizmusba építené bele a szocializmus és a konzervativizmus legfontosabb értékeit. Kétséges azonban, hogy a liberalizmus dominanciájának efféle restaurálása valóban eredményre vezethetne.
A politika lényege ugyanis a dinamikus egyensúly folytonos ?felkutatása?. Erre pedig csak a különböző társadalmi csoportok közti politikai konkurencia teremthet tényleges lehetőséget. Magát a politikát kell tehát újra feltalálnunk! Ehhez azonban a társadalmi rendszer fokozatosan abszurddá élesedő politizáltságát kellene leépíteni.
A társadalmi rendszer ugyanis túl bonyolult struktúra ahhoz, hogy működését egyetlen igazságra alapozhatnók. Legyen az bármennyire is árnyalt. Csak a konkurens igazságok dinamikája teremthet valamiféle ? mindig időben kibontakozó ? egyensúlyt. Az egyes igazságokat vagy azok bizonyos aspektusait mindig a társadalmi folyamatok logikája állíthatja előtérbe. Egy állítás ugyanis pusztán a valóságra vonatkoztatva lehet többé-vagy kevésbé igaz.
Ezért aztán értelmes állampolgár soha nem válhat pártkatonává, csakis született igazságszédelgő lehet. Kedvező körülmények közt, azaz valódi demokráciában ezért is válhat képessé egy olyan rendkívül bonyolult rendszert, mint az emberi társadalom a dinamikus egyensúly állapotában megtartani.