Huszonhat év telt el a forradalom óta. Több mint egy negyedszázad. Mi mindannyian, románok, magyarok, a forradalom utáni első napokban mélyen meg voltunk győződve róla, hogy egy új világ kezdődik. Hát nem akart. Korántsem valamiféle Nyugat-Európa vette kezdetét. Ámbár vehette volna ? ha a szó demokratikus értelmében még tényleg létezne valami efféle ?, és a Ceau?escu-féle sárkányfog-vetemény ne bizonyult volna eleve merőben alkalmatlannak arra, hogy bármiféle valóságos demokráciát alapozzon meg.
Azoknak, akik 1989 decemberének világszínházi produkcióját összehozták, bár kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék, sikerült összeugrasztaniuk bennünket. Ion Iliescu és társai a ?forradalom? médiaprodukciójának színrevitele közepette ? céljaik megvalósítása érdekében ? a román kultúra legnemesebb értékeit is kockára tették. A forradalmat szolgáló ellenforradalmárok a Román Nemzeti Könyvtár legfontosabb értékeinek egy jelentős részét is szétlőtték. (A nemzeti hagyaték őrzői közül is voltak áldozatok.) Az tehát, hogy ennek a ?forradalmár? társaságnak a kultúra (a román sem kivétel) nem jelent semmit, kezdettől nyilvánvaló volt.
A kultúra a Nyugat számára sem jelentett túl sokat. Sem a román, sem a magyar. Legfeljebb arra volt alkalmas, hogy a kulturális közösségek összeugrása a Nyugat ? gazdasági behatolása számára ? megteremtse a kedvező feltételeket. A marosvásárhelyi konfliktus szinte kapóra jött. A románok magyarfóbiája, azaz az Erdély ?elvesztése? miatti félelmek, s az általuk kitenyésztett románfóbia kitűnő lehetőségeket teremtettek arra, hogy Romániát a senki által sem fenyegetett Erdélyt ?megvédelmező? Nyugat (főként az Amerikai Egyesült Államok) egyik legeltökéltebb kliensévé tegyék. A másik kliens Lengyelország volt, melyet a Nyugatnak a ? szintén legalább annyira állítólagos ? orosz veszedelem ellen kellett volna megvédelmeznie.
A román-magyar együttélésnek mindazonáltal voltak reményt keltő évei is. A magyarellenesség első évtizedét követően a romániai magyarság tömegei által támogatott RMDSZ és a román hatalom képviselői, abban a tévhitben, hogy a Nyugat MÉGISCSAK elvár tőlünk valamiféle demokratikusnak aposztrofált együttélést, úgy vélték, hogy tenniük kell valamiféle engedményeket. Annál is inkább, mert az asszimiláció ? a nyugati alapelvek jegyében ? lásd a német ?integráció?-fogalmat ? amúgy is megy a maga útján. Ennek a forgatókönyvnek a mögöttes indítékait sajnos az RMDSZ is csak utólag látszik felismerni.
A román hatalom Johannis (pardon, Iohannis) elnökké választása és a hasonló asszociációkat ébresztő Eduard Hellvignek a SRI főnökévé való kinevezése nyomán többé nem kényszerül az RMDSZ-szel való kompromisszumokra, hiszen ki vonhatná immár kétségbe, hogy Románia egy multikulturális állam. Erdély Magyarországhoz való csatolásának ideája ? a nyugati mainstream-média magyarország-ellenes kampányainak ismertében ? nevetséges ötletnek tűnhetett. Erről a lóról tehát le kellett szállni. Ennél a Nyugat számára jóval rokonszenvesebb ötletnek bizonyulhatott a romániai magyar terrorizmus témája. Annál is inkább, mert a nemzetközi nyilvánosság szemében az arab terrorizmus ? a nyugati titkosszolgálatok számára is kedves ? rögeszméjét forgalmazó orbáni Magyarország kapóra jött. Ha Európát az arab terrorizmus fenyegeti, miért ne lehetne Románia számára életveszélyes a Nyugat politikai rögeszméit (azaz az arabok tökéletes veszélytelenségének eszméjét) elutasító Magyarország.
Hogy itt valami (legalábbis a formális logika elvei szerint) nincsen rendben? Tény. De ki kereshetne bármiféle logikát is az Unió ?demokratikus? reflexeiben? Bizonyos indulatok függetlenek a logikától.
Mindez sajnos nem minket, romániai magyarokat érint a legkínosabban. A romániai románoknak sokkal súlyosabb következményekkel kell szembesülniük. Az oktatási- és az egészségügy rendszer (mindkettő mélyen az európai mérce alatt) az új költségvetés szerint is éhkoppon marad. A hadsereg azonban továbbra is tarol. A román média euforikusan közli velünk, hogy ma már üzemképes a NATO által Romániába telepített rakétaelhárítási rendszer. Annak ellenére is, hogy ezt a rendszert eredetileg a NATO-t Irán felől fenyegető veszedelmek ellen hozták létre. Időközben azonban Irán kiegyezett az Amerikai Egyesült Államokkal, implicite a NATO-val. Marad Oroszország, annak ellenére is, hogy a NATO és a román állam is folytonosan azt sulykolta belénk, hogy a rendszer nem Oroszország ellen irányul.
Csakhogy a logika hiánya nem a Nyugatot sújtja, a Nyugatnak megvannak a maga ? legalábbis gazdasági vonatkozásokban ? racionális kalkulusai. Romániának nincsenek. Mi csak hasonulunk. Anélkül, hogy bármit is végiggondolnánk.
1989 decemberében még úgy tűnt, az együttműködésre van némi esély. Viharos gyorsasággal kiderült, hogy nincs. A román államon belüli béke, a nemzetiségek, a társadalmi csoportok, a történelmi régiók közti kiegyezés ? azaz a szeretet jegyében álló Karácsony helyett ? ismét és mind vehemensebben kezdett a gyűlölet igazgatni bennünket. Mindkét oldalon, bár kétségtelenül nem azonos intenzitással. A magyar gyűlölködés ugyanis öngyilkos dolog. Nem mintha a román nem lenne az, de úgy ?tűnhet?, hogy az hosszabb távon akár ?értelmes? is lehet, azaz az egységes, egynyelvű és egykultúrájú nemzetállam megvalósítását szolgálhatja.
A szegény ? mindannyiunkért kereszthalált halt ? Jézus Krisztus, a maga isteni naivitásában még úgy vélte, hogy ha megdobnak kővel, kenyérrel kellene visszadobnunk. Nekünk, magyaroknak azonban maholnap ?kenyerünk? sem marad. Ami meg a követ illeti, az azzal való dobálódzás nem csak azért értelmetlen, mert öngyilkos dolog, hanem azért is, mert valaki ettől az őrültségtől mintha még mindig visszatartana bennünket.
Talán éppen ő ? az általunk is mindinkább elfeledett-megtagadott ?, de a tudatunk mélyén továbbra is legyőzhetetlen Jézus Krisztus?